Tegnap az utolsó táncóráink után bezártam a szekrényünket és miközben fordítottam rá a kulcsot realizáltam, hogy nem tudom mikor fogjuk kinyitni újra. Hiszek a társadalmi felelősség vállalásban. Hiszek a közös teherviselésben. Hiszem, hogy most nagyon fontos, hogy mindannyian hozzunk áldozatokat és viseljük a korlátozásokat, hogy amennyire csak lehet csökkentsük a járvány terjedését. De nem tudok nem gondolkodni azon: hogy lehet, hogy megint én, megint mi viseljük a terheket?
Nem vagyok virológus és unom is, hogy virológust kell játszanom, mert bizonyos kérdésekre (tánc órán maszk viselés, létszám, higiénés protokoll) senki nem adott nekünk választ. Nem foglalkozom az összeesküvés elméletekkel és teóriákkal, csak az összeomló egészségüggyel foglalkozom és azzal, hogy mit tehetek én mint egy iskola vezetője, hogy a lehető legkisebbet rontsak a helyzeten, Értem, hogy csökkenteni kell a kontaktokat. De nem tudok nem morfondírozni azon, hogy most miért nem zárhatnak a boltok? Lehessen csak rendelni. Miért nem állhatnak le a focimeccsek? Most eddzenek ők otthon egyedül online. Miért nem lehet korlátozni a vallási események létszámát? Most imádkozzanak ők Zoom-on. Súlyos anyagi teher, sokkal nagyobb energia befektetés, komoly szervezés, logisztika, érzelmileg is megterhelő és a végén még veszteséges is. Igen. Ahogy nekünk is az volt. Most megint nekünk az.
Hol van ebben a közös? Hogy lehet, hogy megint ugyanazokat a szektorokat terhelik, ugyanazok a területek kerülnek korlátozás alá, ugyanazok az emberek esnek el bevételtől, munkától? Hogy lehet az, hogy ha én felelősen viselkedek egy ilyen tragikus helyzetben, akkor senki nem nyúl alám évtizedek adófizetése után, hogy legalább valamilyen védőhálót biztosítson, ha már újra és újra engem sorsol ki a gép? Hogy lehet, hogy engedélyezik a zárt kapus focimeccset, de az előadóművészeti szektort hagyják romba dőlni?
Bezárok. Nem fogok titkos termeket keresni és suttyomban tanítani. Nem fogok titokban szabadtéren csoportosan táncolni. Vállalom az áldozatokat és vállalják a velem dolgozó tanárok, a hozzánk járó gyerekek és családjuk. Nálunk nagyobb áldozatokat is vállalnak rengetegen. De ha megmarad a kontakt a focimeccsen, a misén és az összes sportegyesületben (ahol az amatőr órákat ugyanúgy megtartják, mert ők sportegyesület), akkor hogy érezzem azt, hogy van értelme?