Keresés
  • Dancetination

Nem kell tudni - avagy hogy dolgozzuk fel a kudarcot

Frissítve: 2019. aug 5.

Több féle gyerek van, motiváció szempontjából. Van az a típus, akinek nagyon könnyen mennek a dolgok, jó érzéke van hozzá, ezért a lehető legminimálisabb energiával evickél. Van ugyanebből a jóérzékűből az a verzió, aki még szorgalmas is, meghintve egy kis teljesítmény kényszerrel, már-már szorongó alkat. Van az, akinek átlagos képességei vannak és rendkívül lelkes, jókedéllyel veszi az akadályokat. Van a némileg ügyetlen, de rendíthetetlen, aki ezredszer is nekimegy a kihívásnak, eltántoríthatatlan és jellemzően ez a típus a leglojálisabb is, aki akkor hagyja abba a táncot, amikor szülni megy vagy a szomszéd bolygóra költözik, de előbb-utóbb onnan is visszajön.


Nyílvánvalóan mindezek végtelen variációja is létezik, egészen változatos formában reflektálnak a sikerre és a kudarcra. Mert ez történik a teremben, ráülünk egy hullámvasútra, ahol sikerek és kudarcok érnek mindenkit, függetlenül attól, hogy a tanár dícsér vagy javít éppen. Hat a dícséret és hat a kritika, de ami a fejében történik, azt nem tudjuk befolyásolni. Talán terelgetni, de azt sem minden esetben. Ha a gyerek saját magában egy nehézséget kudarcként aposztrofál, akkor az az ő számára az én minden erőfeszítésem ellenére abban a pillanatban egy kudarc lesz. Tudok neki támpontokat adni ahhoz, hogy viszonyítsa ennek a -számára mindenképpen- kudarcnak a nagyságát, eszközöket adhatok neki arra, hogy fel tudja dolgozni, megtaníthatom, hogyan használja fel a kudarc érzését a fejlődéshez. De alapvetően, több kevesebb ideig, teljesen kilátástalanná válik a gyakorlás és elindul egy izgalmas párbeszéd a fejükben: -Mi van, ha nem tudom? Mi van, ha nem megy? Mi fog történni, ha legközelebb sem fog menni, sőt, amikor már mindenki megtanulta és már álmából fölkeltve is tudja, én még akkor sem fogom tudni? És mi van, ha soha, de soha az életben nem fogom tudni megtanulni és itt fogok állni negyven évesen és még akkor sem tudom. Mi lesz akkor én velem? És egyből érkezik a realisztikus és optimista válasz: -Ki fog vetni magából a csoport, egy osztállyal lejjebb kerülsz, a szeretteid kitagadnak és az utcára kerülsz számkivetettként és a föld az anomáliától letér orbitális pályájáról, amitől az univerzum kifordul önmagából és elnyeli a világunkat egy nagy feketelyuk.

És ezekben a boldog gondolatokban az sem akadályozza meg őket, hogy még soha egyikre sem volt példa. Végülis lehet, hogy most lesz belőle precedens.

Ezek a gyerekek, mindamellett, hogy szilárd meggyőződésük, hogy a teljesítményükön múlik a világegyetem további fennmaradása, kétségbeesve keresnek kapaszkodókat, hogy ne nyelje el őket önmaguk fölött gyakorolt ítéletük örvénye. Ilyen kapaszkodó a "Nem kell tudni, csak gyakorolni kell." Elvárások vannak. Teljesíthetőek, de vannak. Tudni viszont nem KELL semmit.

Tulajdonképpen teljesen minegy, hogy egyessel, pofonnal vagy Zeusz haragos villámával fenyegetve parancsolom meg, hogy mit kell tudni, ha nem tudja, akkor úgyse fogja tudni, akkor kénytelen leszek megtanítani neki valahogy. És ha ő azt gyakorolja, akkor előbb utóbb úgyis meg fogja tanulni.

Ez a kudarc érzés, bár meggyőződésem, hogy a fejekben ugyanúgy játszódik le, több féle képpen mutatkozik meg a külvilág felé. Van, hogy szorongással, amit könnyű felismerni és kezelni is, mert a gyermek nagyon szomorú vagy már sír is, és akkor meg lehet ölelgetni és elmondani neki, hogy nagyon ügyes, tartson ki, teljesen ráér megtanulni ezt és becsszó nem szippant be minket emiatt egy féreglyuk. Van az a verzió, amikor ő már rég eldöntötte, hogy ez nem fog menni és csupán a tényt közli veled: -Én ezt nem tudom megycsinálni. Ő nem szorong, nem sír, tulajdonképpen olyan mint ha teljesen nyugodt lenne, pusztán de facto jelzi feléd, mégiscsak te vagy a tanár, jobb ha tudsz róla, megelőzvén a további felesleges erőfeszítéseidet. Szokásos válasz: - Nem kell tudni, csak gyakorolni kell." Itt kicsit reboot-ol a rendszer, mert arra nem volt felkészülve, hogy a válasz megszünteti a tudás szükségességének tényét, ergo megszűnt a probléma gyökere. Megnyugtató módon viszont magában hordozza a következő lépést is, neki kell futni mégegyszer, sőt aztán mégegyszer és mégegyszer..

De van még egy típus, a legalattomosabb: a flegma. Aki ugyanezt a kudarc érzést egy bájos fapofával ellátott ignorálással reagálja le. Nem mintha odabent nem dúlnának szívettépő viharok, csak hát az érzelmeinket mindannyian máshogy mutatjuk ki. Oh, tanárok minden védőszentej legyen irgalmas hozzánk ilyenkor, mert annyira, de annyira nehéz jól reagálni, mikor ugyanaz után a szívbe markolóan lelkesítő beszéd után ettől a gyerektől ölelés és a remény boldog mosolya helyett kapunk egy válrándítást és azt a hangot, amit a kiskamaszok tudnak a legjobban kiadni, nagyjából úgy tudnám leírni, hogy "nyeh".

De ők is akarják. Akarják. Tényleg. Komolyan. Ezt szoktam magamnak mantrázni, miközben megsimogatom a hátát és azt mondom, hogy jó lesz, menni fog, tudom, hogy te is szeretnéd - ez utóbbival egyértelműen magamat is győzködve. És aztán tényleg megy. És következő szeptemberben, mikor ugyanezzel a fapofával a szokásos "nyeh" kíséretében elsőnek jelenik meg a teremben, alátámasztva érzem az eleddig csak mantrázott feltevést. Mert abba nem hagyná, a világért sem. Csak mosolyogni ne kelljen. Még egy pár évig had ne.


#tánccalavilágot #dancetination #atáncmindenkié #kamaszok

0 megtekintés
This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now