Tegnap két rendelet bejelentés között épp megint azt éreztem, hogy elegem van.
Elegem van az információ hiányból.
Elegem van, hogy magunkra hagynak.
Elegem van, hogy virológust kell játszanom pedagógus diplomával.
Elegem van, hogy senkinek nem tudok megfelelni, mert mindenkit a félelmei irányítanak, engem is.
Elegem van az állandó bizonytalanságból.
Elegem van, hogy nem tudok tervezni, mert egy következő esemény minden befektetett energiámat kidobálja az ablakon.
Szóval pont úgy éreztem magam mint mindenki más..
Aztán betáncolt a terembe egy lányzó és a kezembe nyomott egy csokor gyönyörű őszi levelet, piros szalaggal összekötve. Én kaptam. Levelem jött. Csak tőle. És aztán táncoltunk és nem volt baj. Még a maszk sem zavart senkit, mert legalább még mindig itt lehetünk a teremben, táncolhatunk, együtt, örülhetünk, nevethetünk és én kaphatok levelet.
Nem tudom azt mondani, hogy megvilágosodtam és rájöttem mi az igazán fontos, mert mindenre, ami igazán fontos, hatással vannak az elmúlt hónapok történései.
De ott a teremben nincs pandémia, nincsenek félelmek és nincs bizonytalanság. Ott mindig tudjuk mi fog történni, tánc fog történni és szeretet és boldogság fog történni.
Hagyjatok még táncolni, kérlek, hagyjatok táncolni!
Eddig életem leggyönyörűbb csokra. Köszönöm.